Mégis kinek van kedve egy hideg, szeles kedd estén a tél közepén kimozdulni az otthon melegéből, ráadásul egyedül? Hát, én egyetlen dal alapján döntöttem úgy, hogy megnézem a Trio Squelini Rohmann Dittával közös koncertjét, és bizony nagyon megérte. A csellista hölgy nevével amúgy is sokat találkoztam már (sokat játszik, és többféle stílusban, pl. legutóbb Pátkai Rozina elbűvölő Szerelem c. dalában hallottam – tetszik nekem ez a sokszínű aktivitás), ideje volt élőben is hallanom, és nem is okozott csalódást… de ez az est nem a szólistákról szólt, a zenekar négy tagja végig nagyon együtt, egymással összhangban játszott varázslatosan szép zenét. Az etno-jazzként és kortárs kamarazeneként aposztrofált zene megszólaltatása érdekében számos különleges hangszerrel is élt a zenekar, aszondja’ hogy:

Szőke Szabolcs - gadulka, array mbira, sarangi
Szalai Péter - cajon, cajonito, kalimba, basszus-kalimba, frame drum, aquaphone, kis ütőhangszerek
Váczi Dániel - szopranino- és altszaxofon, kalimba, aquaphone
Rohmann Ditta – cselló 

Persze, a különleges hangszerek sokfélesége önmagában semmire sem garancia, sőt inkább kockázatot rejt magában, azonban ezek a zenészek hangszereik avatott mesterei (érdemes elolvasni az ütősökért felelős Szalai Péterrel készült egészen friss interjút, amiben zenei tanulmányairól is mesél). A Szőke Szabolcs által csak kimondhatatlan hangszernek nevezett array mbira sok dalban volt meghatározó – nekem olyan ez a hang, hogy csörgedező patakra asszociálok róla. Máskor meg hol óceán felett szálló sirályok képe jelent meg előttem, úgy hömpölygött a zene; hol meg sivatagban futó fekete lovak, olyan intenzívvé vált… Az egzotikus hangszerek mellett az erős ritmusközpontúság, a sokféle ütős hangszer alkalmazása is lehetővé tette, hogy efféle képzeteim legyenek. A gadulka, ez a – mint olvasom – bolgár népi vonós hangszer, pedig olyan gyönyörűen szólt, hogy rögtön lúdbörzős katarzist éltem át, úgy éreztem, mintha ez a hang nagyon távoli, régi időket idézne fel, mintha valami elefeledett titok tárulna fel előttem…

Egy-egy pillanatra Steve Reich ugrott be (a sok ütős meg a „vizes” hömpölygés…), de ez a zene egyáltalán nem olyan repetitív, sőt nagyon változatos. Nagy mélység van benne, de mégis nagyon könnyű, jóleső hallgatni, időnként kifejezetten játékossá is válik (de sosem felszínessé v. öncélúvá) – ritka az ilyen.

Az Opus Jazz Club pedig igazán alkalmas efféle zenék mély átélésére – igazán meghitt, szép este volt. Még sok ilyet!