Azt hiszem, még egy albumát se hallgattam meg teljes egészében, kedvenc dalom sincs tőle, és a Nils névről is hamarabb ugrik be Holgersson… de mégis úgy éreztem, élőben ez működni fog, és ha már erre jár Frahm úr, akkor élek a lehetőséggel, és meghallgatom. Aztán úgy alakult, hogy a jegyelővétel megnyitásakor lefagyott a rendszer, jó hátrakerültem a rangsorban, már fel is adtam, de végül mégis úgy döntöttem, hogy megveszem a drága földszinti jegyet is. Persze, hamarosan újabb időpontot hirdettek, de ezt azért ki a fene látta előre? Én nem, az biztos, és ahogy most a turnéját nézegetem, Budapesten kívül csak Párizsban és New Yorkban ad több koncertet egymást követő napokon, ami azért elég menő, és engem némi reménnyel tölt el a hazai zenerajongók ízlését tekintve… mert ezt bizony tényleg megérte meghallgatni.
Van abban valami megindító és erőteljesen a jelenben tartó, amikor a tömeg csendben figyeli, amint egyetlen ember tevékenykedik a színpadon. Nils Frahm lezser öltözékben, lazán kisétált, integetett, rámosolygott a közönségre, leült a gépparkjához, még egyszer játékosan visszatekintett, majd nekünk háttal belefogott a két és fél órás zenélésbe. A dalai sokszor egészen halkan kezdődtek, és érdekes volt ebben az impozáns közegben az a repetitív minimalizmus, ami visszatérő eleme a műveinek. A körítés is meglehetősen minimalista volt, de szerintem kiválóan működött ez a meleg, aranysárga megvilágítás – remekül az alkotóra irányította a figyelmet.
A német úriember a szintetizátorai és a zongorái között futkorászva, láthatóan erős flow-ban merült el a zene létrehozása közben. Ezeket a dalokat tényleg fel kell építeni, mert a minimalista kezdetek után azért jellemzően sokszólamú hangfolyamokká terebélyesednek, és oda kell érnie, sokszor nagyokat nyújtozva, hogy elérje ezt vagy azt a kütyüt, amit épp használni kíván. Itt tényleg egybeolvad ember és gép tevékenysége, sokszor nehéz is elkülöníteni, mi az, amit épp élőben játszik, és mi az, amit már „csak” a gép produkál. Kivéve, amikor hosszabban leül a zongora elé, és ott varázsolja el a közönséget hol melankolikus-szép, picit improvizatív, időnként népzenei egyszerűségű dallamokat játszva, máskor meg nagyon gyors és komplex témákat ránk zúdítva. Egy ilyen alkalommal nekem – férfiasan bevallom – könnyeket is csalt a szemembe. Nekem jók voltak az arányok, tényleg működtek ezek a hosszú dalok így élőben, végig eléggé lekötötte a figyelmem, a „táncosabb” részeknél bólogattam is, és nagyon hamar elment ez a tekintélyes játékidő.
Akadt néhány zenei asszociációm. A melankolikus-szép, népzenét is idéző részekről nekem Kátai Tamás (Thy Catafalque) jutott eszembe. A pörgösebb, pop-osabb témákról meg Moby. Meg a Grandbrothers, akikről majd biztosan írok a jövőben, mert sokkal több figyelemre lenne méltó ez a duó.
A koncert végéhez közeledve Nils Frahm egy alkalommal meglehetősen hosszan beszélt hozzánk, amiből kiderült, hogy meglepően jófej ember. Poénkodott azon, hogy a zenekarok hosszasan tárgyalják, hogy mit játszanak a ráadás előtt, hogy kellően nagy taps legyen, ami majd visszahívja őket. Meg lefitymálta a saját legnépszerűbb, 3 akkordos dalát, aminél azóta se tud jobbat írni. És elmesélte, hogy mennyivel hálásabb társak a szintetizátorai, amik végtelen ideig képesek rabszolgaként ismételni ugyanazt, mint a zenészek, akik rövid idő után pontatlanokká válnak, és/vagy variálni kezdik a szemetek a témát. Meg, hogy néha szinte maga is elhiszi, hogy valóban történik valami, amikor ugyanazt a hosszan ismételt témát, amit a szinti produkál, a dal egy pontján felhangosítja, pedig valójában ugyanaz ismétlődik tovább, nem történik semmi új…
Szóval ez szép volt, jó volt, remek kikapcsolódásnak bizonyult. Továbbra sem hiszem, hogy Nils Frahm bekerül az általam sokat hallgatott zenészek közé, de ha erre jár, én szívesen megnézem.
